Menü

Középkorú vagyok. Ez tény, ami önmagában nem kellene, hogy téma legyen. De pár hete foglalkoztat a gondolat, hogy mit is jelent számomra ez a megfellebbezhetetlen igazság. Miért foglalkoztat? Nem azért, mert nem tudok megbarátkozni a korommal, szembenézni a tényekkel, hanem mert szeretnék egy önazonos, hiteles életet élni, ebben pedig az aktuális fejezet az önazonos középkorú nő. Egyébként pár éve ez az önazonosság fontos dologgá lett, és ha nektek is az, akkor tudjátok, hogy nem is olyan egyszerű egy olyan kultúrában, mint a miénk, ahol minden ezerrel nyom a  látszat, a külsőségek,  trendek, a közízlés és közvélemény felé.

Szóval középkorú lettem. Nem emlékszem, mikor történt, de tény, hogy pl. a közelmúltban közösségi médiákban megosztott pásztorfeleséges fotón Gabi képviseli a fiatal nemzedéket és én vagyok a középkorú pásztorfeleség. Olyan, amilyen én vagyok. De akkor is az vagyok, ha amíg csak lehet szeretném megőrizni a szellemi frissességem, nyitottságom, rugalmasságom (ez néha már nehezebben megy), a fiatalos lendületet, vitalitást. Hiszem és sok idősnél tapasztalom is, hogy a Szentlélek képes bármilyen életkorban is megeleveníteni azokat, akik készek adásban gondolkodni, másokra figyelni, szolgálni. És törekszem (ha ebben nem is járok élen) fizikailag is mozgékony és a energikus maradni.

Amúgy -ez ciki?-, büszke vagyok rá, hogy középkorú lettem! Van már két férjezett lányom, akik saját családot alapítottak, és van egy nagyfiam, aki heteken belül szintén kirepül a családi fészekből. Az előbbi ténnyel (két férjezett lány) egyébként rendszeresen sokkolom az idegeneket.

Mindeddig megsegített Isten. Több, mint negyed százada vagyok Lala felesége és szolgáljuk együtt az Örökkévalót – és valljuk be, ez utóbbi is nagy kegyelem, mert nem egy oka lett volna rá az elmúlt években, hogy parkolópályára tegyen, de Ő annak ellenére is lát bennünk fantáziát, hogy jobban ismer, mint mi önmagunkat valaha is. Rengeteg dolgot átéltem már a mögöttem lévő majdnem fél évszázad(!) alatt. Elmondani is fárasztó lenne (és egy csomó mindent már el is felejtettem), de hiszem, hogy előttem is vannak még kihívások.

Középkorú vagyok, és szeretném megélni mindazt, amit épp ez az életkor tartogat, ami pont most érthető és élhető meg. Nem akarok lemaradni az életemről és nem akarok kimaradni semmiből, amit a földi élet nekem szán.

A középkorúságról elmélkedve feltűnt, hogy kiveszőben vannak a középkorúak – legalábbis a közbeszédből. A középkorúság tabu lett. Rejtőzködő kor. Mintha felszívódtunk volna. Vannak a  fiatalok,meg a korosabb fiatalok, meg a fiatalos korosak. Olyan ez is, mint a fenntartható fejlődés, fából vaskarika. Aztán a mindentudó internetről a héten megtudtam: “A nők manapság nem öregszenek meg!” Hoppá! Szóval ezért tűntek el a középkorú nők! Valahol az elmúlt egy-két évtizedben titokban megszűnt a mulandóság és halandóság. A nők nem öregszenek meg. Már egy új kifejezés is született ránk: “évelők” – ami ugye megint azt sugallja, hogy halhatatlanok lettünk. Woooow! Persze tény, hogy én se olyan középkorú vagyok, mint a mamám volt negyven éve. Nincsenek nylon otthonkáim és nem járok a temetőbe szombatonként. De bármilyenek legyenek is a jelmezek és a díszletek, nézzenek bár középkorúnak vagy évelőnek “az emberélet útjának felén” már túl vagyok, és hála az Örökkévalónak nem jutottam a sűrű, sötét erdőbe, mert segít, hogy megéljem minden évem, hetem, napom minél inkább aként, akinek kigondolt. Momentán most középkorú nőként.