Menü

Újrakezdtük az életünket

Kávészünet László Viktorral és feleségével, Karolinával
Frissen, üdén érkeznek Balatonfüredről a találkozónkra, az Ez az a nap! szervezőiroda budai központjába. Míg kávéval kínálnak, kiderül, hogy ezer szállal kötődnek a csodás Balaton-parti városhoz: ott ismerkedtek meg, ott voltak nászúton, és évek óta ott töltik a nyarakat.

László Viktor és Kuti Karolina fiatalos, lendületes házaspár. Ki gondolná, hogy három kamasz szülei!? No meg sok-sok keresztény koncert és program megálmodói és megvalósítói. Két évtizede, amikor először találkoztak a füredi parton, maguk sem hitték volna, hogy az életük ekkora fordulatot vesz majd…

Karolina: Tizenhét évesen a Balaton mellett ismertem meg Viktort. Nem éppen ő volt az anyák álma. „A lányért jöttem” – közölte esténként a szüleimmel, aztán beültetett a kocsijába. Huszonkét évesen már mind az öt kontinenst bejárta, és sikeres üzletember volt. De a kapcsolatunk inkább hullámzó, mint boldog volt, amolyan „se veled, se nélküled” állapot: hol összeköltöztünk, hol szétmentünk. Egy dologban voltam csak biztos: sose lennék a felesége, mert borzasztó bizonytalanságban érzem magam mellette.

Három év után egy szörnyű krétai nyaraláson végül megfogalmazódott bennem, hogy változásra van szükségem. Akkoriban tért meg a bátyám, aki ugyan nem tömte a fejem Istennel, csak láttam a megváltozott életét. Krétán összetörve, szörnyen elkeseredve hoztam meg a döntést: ha hazajövök, én is elmegyek a közösségbe, ahová a bátyám jár. Így is tettem. Először a zene fogott meg ott. Azt sem tudtam, hova kerültem, de vonzott az a békesség és nyugalom, amely az emberekből áradt, így hát elkezdtem oda járni. Viktort – amikor épp együtt voltunk – nagyon idegesítette ez az egész. Egy nap felhívott, hogy tegyünk pontot a kapcsolatunk végére. Ez rettentően megviselt, mert a hosszú évek alatt egyfajta függőségbe kerültem tőle. Teljesen kiborulva mentem el a bátyámhoz, akivel leültünk imádkozni. Életemben először szólítottam meg Istent a saját szavaimmal. „Uram, én tudom, hogy te nekem a legjobbat akarod. Ha nekem Viktort szánod, akkor meg fognak változni a dolgok. Ha nem őt szánod, akkor meg segíts abban, hogy el tudjam engedni.” Miután kimondtam ezt, nagy békesség járta át a szívemet. Biztonságban éreztem magam. Tudtam, hogy én ezt a terhet most leraktam, valaki átvette tőlem, aki a tenyerén hordoz.
Egy órával később találkoztam Viktorral. Elmeséltem, hogy mi történt velem, és hozzáfűztem egy mondatot, amely nagyon szíven ütötte őt: „Hát, az van, Viktor, hogy az Isten lát minket.” Ez az este sorsfordító volt az életünkben.

Viktor, te hogyan fogadtad ezt a változást?
V.: A legmegdöbbentőbb az volt, hogy Karolinán egyértelműen láttam: új emberré vált. Azt mondtam magamban, hogy itt valaminek tényleg lennie kell. Addig az összes New Age-es útvesztőben keresgéltem az utat, ahol a kereszténység és Jézus egy volt a sok lehetőség közül. De mikor a saját szememmel is meggyőződtem arról, hogy egy ember milyen gyökeresen meg tud változni, elgondolkodtam. Elkezdett érdekelni Jézus tanítása és a kereszténység. A kezembe akadt John Stott Hinni Jézusban című könyve. Rádöbbentem, hogy van egy út, amelyik végre valahová vezet, amelyből nem ágazik tovább újabb és újabb ösvény. A könyv arra biztatott, hogy esténként szólítsam meg Istent. Megpróbáltam – én, aki azt se tudtam, hogyan kell imádkozni. Egy barátomtól megkaptam az Ámen együttes kazettáját is. Az egyik számban azt énekelték: „…a sarkon várnak, meg kell térned, mint Magdolnának.” Ennél a mondatnál minden alkalommal egy megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Aztán megbetegedett a nagypapám, akit nagyon szerettem. Elmentem a közösségbe, hogy könyörögjenek értünk. Az imádság alatt Isten megérintette a szívem. Ott, 1992. december 19-én elhatároztam, hogy új életet kezdek. Úgy keltem fel onnan, hogy mostantól nem leszek ugyanaz az ember.
K.: Ez az alkalom a mi kapcsolatunkat is megpecsételte. Azóta is ezen az úton járunk. Itt megragadtunk, s innentől kezdtük el felépíteni a kapcsolatunkat és az életünket.
Mit jelentett ez a gyakorlatban?
K.: Éreztük, hogy nem véletlenül vagyunk együtt, de ezt a kapcsolatot rendeznünk kell. Különköltöztünk, és elölről kezdtük az egészet. Újból randevúztunk, majd a megtérésem egyéves jubileumára kitűztük az esküvőnket. Akkor már nem volt kérdés, hogy nekünk együtt van megírva az utunk. A házasságkötés előtt mindketten életgyónást tettünk, így tudtunk tiszta lappal indulni.
V.: Ma is úgy érezzük, hogy egy pályára vagyunk állítva. Persze voltak nehézségeink is, de az alapokban sohasem bizonytalanodtunk el. Ebben az is szerepet játszott, hogy sok tanácsadó és lelki könyvet olvastunk el együtt.
Korábban említettétek, hogy Viktor már fiatalon sikeres üzletember volt.
V.: Egy művészeti kiadónál én foglalkoztam először Magyarországon minőségi képeslapkiadással és papíráruk készítésével. Egészen fiatalon kezdtem építeni a cégemet, amely hamarosan piacvezetővé vált hazánkban. A megtérésem után azonban eladtam. Sokan nem értették, hogy miért teszem ezt, de voltak olyan munkáink, amelyekkel hívő emberként már nem tudtam azonosulni. A megszerzett tapasztalatokat persze ma is tudom hasznosítani, most is üzletemberként dolgozom. Vezetem a keresztény képes- és igéslapokat, jegyzetfüzeteket gyártó Kérügma Kiadót, a több bevásárlóközpontban is megtalálható Gravír Expresszt, stb. Nagyon fontosak számomra a szolgálataim is: szervezem az Ez az a nap! és a Tűz konferenciákat, koncerteket, rendezvényeket. Mindez lehetetlen lenne Karolina segítsége nélkül, aki a nyugodt családi hátteret biztosítja. Természetesen ő is be-bekapcsolódik a munkába, de elsősorban feleség és édesanya, lassan már tizennyolc éve.
Karolina, miért döntöttél úgy, hogy a háttérben maradsz?
K.: Fiatalon mentem férjhez, és hamar érkeztek a gyerekek. Négy év alatt három gyermekünk született. Éveken keresztül elég nagy kihívás volt, hogy a kicsik gondját viseljem. Később voltak kitörési kísérleteim, próbálkoztam azzal, hogy én is munkába álljak. De amikor azt láttam, hogy felborul a családi életünk, hogy csak nagyon nehezen működnek a dolgok, inkább úgy döntöttem, itthon maradok. Sokat fektettem bele abba, hogy a gyerekekből kibontakoztassam, ami bennük van. Nem a saját elképzeléseimet akarom megvalósítani, hanem keresem azt az utat, pályát, amelyet Isten nekik szán. Úgy érzem, megérte. Most, hogy nagyobbak, újra iskolába járok, teológiát tanulok.

Mekkorák most a gyerekeitek?
V.: Viki (17) gimnazista, magas szinten díjlovagol. Barnabás (15) zenei vonalon tehetséges, gitározik. A gyerekek közül ő az, aki a legjobban bekapcsolódik a zenei dolgokba, a rendezvények szervezésébe. Érdekli a színpad-, a fény- és hangtechnika. A legkisebb, Bence (13) pedig régóta komolyan szertornázik.
Mit tartotok a legfontosabbnak a nevelésükben?
K.: Sok időt töltünk együtt a gyerekekkel. Arra törekedtünk, hogy kiskoruktól kezdve megalapozzuk az értékrendjüket, és hogy jó kapcsolatunk legyen velük. A nevelésben elég szigorúak és következetesek vagyunk. Például nem szívesen engedjük el őket olyan bulikba, ahová a kortársaik többsége szórakozni jár, de szerencsére nincs is ebből komolyabb konfliktusunk, mert – a közös értékrendnek köszönhetően – nem különösebben vágynak ilyen helyekre.
A családunk életében különleges időszak a nyár. Évközben Viktor elég sokat dolgozik, de a nyarakat óvjuk. Nem nagy baráti társaságokkal pihenünk, vagy szanaszét: ki erre, ki arra. Heteket vagyunk lent a Balatonnál, s a lehető legtöbb időt töltjük együtt, hogy közös élményeket szerezzünk. Olyan hamar elrepül az a pár év, amelyet a gyerekeinkkel lehetünk! Ezért most igyekszünk megtenni mindent, ami rajtunk múlik. Ha jó alapokat kapnak, hisszük, hogy Isten majd a többit elvégzi bennük.
Marad-e időtök mindezek mellett a házasságotokra, kettőtök kapcsolatának építésére?
K.: Úgy szervezzük, hogy maradjon. Viktor számára különösen fontos az együtt töltött idő. Nem mintha nekem nem lenne az, csak én nehezen engedem el a gyerekeket. Arra törekszünk, hogy kéthavonta legyen egy kettesben töltött hétvégénk. Ilyenkor sokat olvasunk, beszélgetünk. Nemrég az anyukám indíttatására nordic walkingozni kezdtünk: minden reggel egy órát kettesben gyalogolunk a Duna-parton. Szentendrén, ahol élünk, csodálatos környezet, jó levegő van hozzá. Ezalatt nemcsak a testünket erősítjük, hanem a kapcsolatunkat is, hiszen ki tudjuk beszélgetni magunkat. Szívből ajánljuk minden házaspárnak!
Révész Szilvia

Legutóbbi bejegyzések